Imádom a hullámokat, a Balatonét, a tengerét, Toszkána dombjaiét. A mező hullámai azonban csak mostanában vették hátukra gondolataimat, hogy továbbgörgessék magukkal. A derékig érő fű lágyan ring a szélben, és üde zöld hullámokat vet. Az elmúlt majd két év alatt szerettem meg az Alföldet, azt a szabadságot, amit a szemnek nyújt. A határtalan szépséget.

Először 2011. augusztusában jártam ezen a mezőn, és már akkor is csodáltam.
12 hektárnyi fűtenger ez, aminek változatosságát csak közel hajolva vehetjük észre, és ha felegyenesedve bal felé nézünk, bölcs fűzfák rajzolják meg a Tisza vonalát. Akkoriban látogatóban jártam itt, és barackot enni a fákról, azonmód, ahogy megterem.

Azóta jó ismerősöm lett ez a mező, ahol a lekaszált fűből széna lesz, takarmány a lovaknak. Sétáltam és báláztam benne, pihentem rajta hanyatt fekve bámulva az égen suhanó felhőket. Láttam már fácánt itt, és láttam naplementét, amikor az elnyúló árnyékok újra értelmezik a teret és az időt.

Láttam, milyen gyönyörű, amikor az összesodrott rendek mértani rendet teremtenek rajta az Alföld színjátszó ege alatt, és azt is tudom már, hogy a hirtelen jött eső még a bálázás előtt elmossa a szénát...
Nem felejthetjük el, hogy a természet az úr!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.